“Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.”

Kányádi Sándor: November

NOVEMBER 1. MINDENSZENTEK NAPJA

E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.

A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.

Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.

NOVEMBER 2. HALOTTAK NAPJA

Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.

Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.

Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.

NOVEMBER 11. MÁRTON NAPJA

Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget isznak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották. A liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” „A bornak szent Márton a bírája” – tartja a mondás, azaz ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Baranyában azt tartják, hogy a Márton-napi idő a márciusi időt mutatja meg.

Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával, kolbásszal ajándékozták {7-209.} meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától ajándékot kaptak.

A Dunántúlon különösen Vas megyében még sokan emlékeznek arra, hogy Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Kezükben dús lombú nyírfavesszőt tartottak, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. Gyöngyösfalun például a kanász megkopogtatta az ablakot a következő szavakkal: „Jó estét kívánok! Elhoztuk Szent Márton püspök vesszeit. Se mink nem kezdtek, se mink nem végezzek. Úgy szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ága boga van” (Tátrai Zs. gy. 1966). Baranya, a Mura-vidék lakói szerint Márton-napkor nem szabad mosni, teregetni, mert elpusztulna a jószág.

Néhol Márton-nap a cselédfogás és a legeltetés határnapja, valamint vásárnap. Dunaszerdahelyen híres volt a Márton-napi vásár.

A kalotaszegi falvakban a jószág behajtása alkalmából Márton-napi bált rendeztek. Ezen a vidéken igen gyakori a Márton név, ezért mint névnapot ma is ünneplik névnapköszöntőkkel.

NOVEMBER 19. ERZSÉBET NAPJA

Hazánkban a leggyakoribb női nevek közé tartozik az Erzsébet, azért az egyik legkedveltebb névünnep. Árpádházi Szent Erzsébet neve gyakran szerepel a pünkösdi énekekben. Lehetséges, hogy az összefüggés a pünkösdirózsa és Szent Erzsébet legendájának egyik motívuma, a rózsacsoda következtében alakult ki.

Gyermekjátékokban is gyakran előfordul Erzsébet neve, különösen az ún. várkörjáró játékokban.

Időjárásjóslás is fűződik ehhez a naphoz: Ha Erzsébet napon havazik, azt mondják: „Erzsébet megrázta a pendelyét.” Debrecenben úgy mondják:

Erzsébet, Katalin havat szokott adni,
A bitang marhákat jászolhoz kötözni.
(Barna 1979: 118)

NOVEMBER 25. KATALIN NAPJA

Katalin-naphoz férjjósló hiedelmek és praktikák kapcsolódtak. Ilyenkor is szoktak vízbe tenni gyümölcságat, s ha az karácsonyra kizöldül, a kíváncsiskodó lánynak közeli férjhezmenetelt jósolt (lásd még Luca-nap). Az ágat ez esetben katalinágnak nevezik.

A jóslások fő ideje a lányok számára: András-nap. A legények azonban ezen a napon tudakozódhattak jövendőbelijük iránt. Például úgy, hogy lopott leányinget tettek a párnájuk alá, abban reménykedve, hogy megálmodják a feleségüket. Sárosfán, Csantavéren a fiúk Katalinkor böjtöltek, hogy álmukban meglássák a jövendőbelijüket.

Katalin női dologtiltó nap. A Szerémségben ilyenkor nem sütöttek kenyeret. Nem szabad szántani, kocsiba befogni. Leálltak a malmok is.

{7-210.} A Katalin-napi időjárásjóslás közismert: „Ha Katalin kopog, akkor karácsony locsog, viszont, ha Katalin locsog, akkor a karácsony kopog.” Katalin napjával befejeződtek az őszi bálok, lakodalmak.

NOVEMBER 30. ANDRÁS NAPJA

A legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap. Többnyire a lányoknak magányosan, titokban kellett ezeket a praktikákat elvégezniük. Próbáltak álomból jósolni. A párna alá férfiruhaneműt rejtettek, és egész nap böjtöltek. A jövendőbeli megálmodására utal a hajdúszoboszlói mondás:

Aki böjtöl András napján,
Vőlegényt lát iccakáján.
(Barna 1979: 119)
A párna alá tett nadrággal előzetesen is végezhettek hatékonyságot fokozó mágikus eljárást, például a Bódva vidékén a leány kendermagot vetett a favágítóba, nadrággal boronálta el, s úgy tette a feje alá. A csallóközi Medvén egész nap böjtöltek a lányok, a fejük alá éjszakára férfiruhadarabot tettek, hogy álmukban megtudják, ki lesz a férjük. Lefekvéskor mondták

Ágyláb, léplek
Szent András kérlek,
mondd meg, hogy ki lesz férjem!
(Marczell 1985: 51)
Ereszrázással is próbáltak jósolni. A zsúpfedeles házak ereszét megrázták, s a kötényükbe hulló magból jósoltak: „Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik” (Ujváry 1975: 68).

A hallgatódzásból jóslásnak legismertebb formája volt az ól rugdosása, mely nemcsak András-napkor szokásos praktika. Úgy vélték, ahányat röffen a disznó, annyi év múlva mennek férjhez. A Zempléni-hegység falvaiban azt is figyelték, hogy anyadisznó röffen-e először, mert az özvegyet jelzett, a malac pedig legényt.

Szemétre, trágyadombra állva figyelték, honnan hallják a kutyaugatást, úgy gondolták, hogy abból az irányból jön majd a jövedőbelijük.

A Bódva vidékén András-napkor szokás volt a fonóból kisurranni, és kendermaggal hajigálni az ablakokat, várva, hogy a bennlevők mit mondanak. Azt várták: „Csengős lovon vigyenek”, de sokszor a házbeliek tréfából ilyeneket mondtak: „Vess fattyút!”, „Vénülj meg!”, „Vessz vénlánynak!” (Ruitz 1965–66: 599).

A közös jóslások többnyire a fonóban történtek – ólomöntéssel, gombócfőzéssel. A gombócba egy-egy férfinevet rejtettek, amelyik elsőnek jön fel a víz tetejére, az lesz az illető férjének a neve. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli foglalkozására igyekeztek jósolni.

A moldvai és Gyimes-völgyi magyarok ezen a napon a farkasok ellen megfokhagymázták {7-211.} az ajtókat, hogy ne vigyék el a jószágot. E célból összekötötték az ollót, mert ha nyitva maradna, a farkasok elvinnék a juhokat. András-napkor kezdődtek a disznóvágások, disznótorok, ezért nevezték disznóölőnek is.

Forrás:

MAGYAR NÉPRAJZ
VII. KÖTET
NÉPSZOKÁS, NÉPHIT, NÉPI VALLÁSOSSÁG

© Akadémiai Kiadó, Budapest 1988-2002